A vepszék története

A Krisztus utáni első évezred végi, majd az ezredforduló utáni néhány században a vepsze törzs uralta a három nagy tó vidékét, sőt eljutott délnyugaton a Narva folyóig, északi irányban pedig valószínűleg a tengerpartig ért a hatásuk. Délkeleti irányban határosak voltak a Volga forrásvidéki más finnugor törzsekkel, így a már kihalt merja néppel is. Északkelet felé a Dvina folyó jelentette számukra a terjeszkedésük határát, ennek mentén már a komikkal érintkeztek. A déli irányból nyomuló szláv törzsek szorították egyre szűkebbre a vepsze területeket, már ezekben a korai időkben megindulhatott a fokozatos eloroszosodás a vepsze élőhelyek déli zónájában.
A kor hírneves vadászaiként gazdag prémeket biztosítottak a cserekereskedelem számára, aminek révén bőségesen juthattak fegyverekhez és fémárukhoz délről, illetve ugyancsak fegyverekhez, valamint ékszerekhez Skandinávia felől.
Mint a keleti finnségiek kivétel nélkül, úgy a vepszék is Novgorod vonzásában éltek. A vegyesen szláv és finnugor fejedelemségbe ők hívták be a vikingeket. Az oroszok végső felülkerekedése szorította azután a vepsze népet mai szűkebb területére. Rosztov-Szuzdal, majd Beloozero, legvégül Moszkva fejedelmei lettek a földrajzi vidék hódoltatói. A vepsze törzsek a 13-14. századra végképp elvesztették annak az esélyét, hogy valamiféle saját államiságot kialakíthassanak. Jobbágysorban éltek a nyelvet beszélők, miközben kereszténnyé is váltak, valamint a földjeik sűrűn betelepültek ortodox kolostorokkal, templomokkal.
A vepsze nép lélekszámát nem csupán az eloroszosodás csappantotta meg, észak és északnyugat irányában a karél törzsek csoportjaiba is integrálódtak sokan. Végül ezen a periférián, gyakorlatilag a mai legjelentősebb vepsze centrum környékén is az oroszság kerekedett felül, Nagy Péter Petrozavodszkba jelentős vas- és fegyveripart telepített. A vadászat mellett erdőgazdálkodóként, famegmunkálóként is híres vepszék nagy hányada vált gyári munkássá.
A 19. század utolsó harmadára a vepsze népesség alig volt tízszer nagyobb a mainál, számukat hatvanezer körülire tették. A jellegzetes vepsze falvak azonban makacsul őrizték az anyanyelvet, lakóik csak elvétve és törve beszélték még az oroszt.
A szovjet időkben Karélföld autonómiát élvezett, és idecsatolták a legjelentősebb vepsze településeket, az északiakét is. A 20. század 20-as éveiben nagy optimizmus övezte a nemzetiségi tudatra ébredést. A gyermekek anyanyelven tanító iskolákba járhattak két tucatnyi községben, amihez nyilvánvalóan nagyszámú vepsze nyelvű tankönyvre volt szükség. Ezek már latin betűs írással készültek. Grammatikát és szótárakat jelentettek meg. Ugyanakkor a Karéliához csatoltság sajátos negatívummal járt (egyébként karélok és lűdök számára hasonlóan) mert az autonóm köztársaság hivatalos nyelve az orosz mellett a finn lett.
Másfél évtized után azonban a vepszéket is az oroszországi finnugorok (köztük is főleg a balti-finnek) sorsa érte utol, beköszöntött és egyre jobban eldurvult a sztálini terror. Minden anyanyelvi eredményt egy csapásra felszámoltak, zajlottak a könyvégetések, és a nemzetiségek értelmiségére deportálás, még többször megsemmisítés várt. Az addigi vepsze területi egységet feldarabolták, és ezzel megindították a ma jellemző három részre szakadást. Tiltották az egymástól mesterségesen elszigetelt nemzetiségi községeknek az érintkezés kísérletét is. A vepsze nyelvet kutató nyelvtudományt ugyancsak likvidálták. Harminc éven keresztül szinte csak titokban lehetett vepsze nyelven érdemben társadalmi kommunikációt folytatni.
A három évtizedes időszakot kettévágó második világháború során a katasztrófát tovább súlyosbította az átmeneti finn uralom, amelynek során a vepsze férfiak jelentős részét sorozták be a finn seregbe, majd a finnek a békekötést követően ezeket a személyeket kényszeresen kiszolgáltatták a Szovjetuniónak. Aligha kétséges a korszak szovjet történelmét ismerő számára, hogy mi történt velük.
A katasztrófa, a nép végső megsemmisülése előli menekülésnek két lehetséges útja volt. Az egyik a városlakóként való munkássá válás, a másik pedig a kolhozba tagolódás. Mindkettő a vepsze hagyományok gyengülését idézte elő. A falvakban maradó vepszék nem kaptak igazolványt, így községük határát legálisan nem is tudták átlépni.
A 20. század 60-as éveitől újfajta erózió indult meg. A szovjet vidékfejlesztés életképtelenné minősítette a kisfalvakat, és megkezdte elsorvasztásukat, elnéptelenítésüket. Új, szovjetizált községközpontok építése zajlott, és ezzel két tucatnyi falvacska és százas nagyságrendű tanya, majorság pusztult ki. Ezzel természetesen a mezőgazdaságot is csapás érte.
A gorbacsovi reformok időszakában erőre kapott a nemzetiségi identitás. Vepsze kulturális találkozók, konferenciák, közös szabadidős rendezvények követték egymást. Neves értelmiségiek tárták fel vepsze származásukat, és vettek részt egy vepsze ujjászületési mozgalom létrehozásában. 1989 óta működik a Vepsze Kultúra Társasága. A Karél Köztársaságban élő vepszék lakta járás nemzetiségi körzetté vált, amely státuszt később ugyan felváltott a nemzetiségi községek önkormányzati rendszere.
A népszámlálási adatokban sokáig nem lehetett hinni, de a vepszék mindenkori számának pontos meghatározása nem csupán ezért volt nehézkes. 2010-től pedig számlálják a származás, illetve az anyanyelviség szerinti népcsoporthoz tartozást az önkéntes bevallás alapján. Esélyt teremtett, hogy a vepsze is Oroszország őshonos népének minősült.