Előszó
Ez a munka magyar tisztelgés egy olyan távoli kis nyelvi rokon nép előtt, amelyhez tartozónak már csak néhány ezernyien vallják magukat, és hivatalos minősítése szerint nyelvük a fokozottan veszélyeztetett nyelvek közé sorolódik.
A nyelvek tisztelete anyai örökségem, ő négy (német, angol, francia, spanyol) nyelven is fordított. A nyelvtani rendszerek logikája iránti érdeklődés apai indíttatás volt. Budapesten a piaristáknál érettségiztem. Ott Kincs Lajos és Magyar István atyák gyarapították és gazdagították bennem minőséggé a hazulról hozottakat. Magyar nyelv és irodalom–népművelés szakos diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán szereztem. Itt párhuzamosan tanulmányokat folytattam az akkor újként induló afrikanisztika szakon is. Ugyanitt nyertem el a bölcsészdoktori fokozatot (művelődés-szociológiai témával). Már a 21. századba ért át a nemzetközi kapcsolatok szak elvégzése a győri közgazdasági-jogi karon. 2011 novemberétől nyugdíjas vagyok.
Mindig is érdekeltek az idegen nyelvek, utóbb azok közül is a kicsik és a különlegesek. Gyermekkoromtól a családban kaptam a németet, nyolc éven át kötelezően az iskolai oroszt. Latinból érettségiztem, tanulgattam rövid ideig franciául és olaszul is. Angol szöveget szótárral olvasok. Az afrikanisztika szakon a szuahélivel ismerkedtem. A magyar szakon szükségszerűen a finnel. Édesanyám fordítóirodai lett származású kolléganője vezetett be a lett nyelvbe. Utóbbi jóvoltából – a vepsze–lett szótár internetes felfedezésekor – jutottam el a vepszéhez. Ez az ezredforduló táján történt. Egy évtizeden át kutatgattam utána. Majd továbblépve egyre nőtt az érdeklődésem a kis balti finn nyelvek iránt. Isten óvjon attól, hogy nyelvésznek és hozzáértőnek képzeljem magamat! Derűs amatőr vagyok. A jelen kötet számos kérdésében maguk a szakemberek sem jutottak még egységes álláspontra, én viszont a legtöbbször a magam ízlése szerint köteleződtem el az egyik vagy a másik felfogás mellett.
A vepsze nyelvvel és néppel a magyar finnugor nyelvészet és kutatás a korábbiakban a lehetőségekhez mérten is eléggé mostohán bánt. Nagy József vepsze nyelvet bemutató húsz évvel ezelőtti rövid cikkei inkább csak felvillantják a nyelv bizonyos jellegzetességeit, és több tekintetben kissé felületesek is. Értékesebb adalékokat nyerünk Keresztes László tanulmányából, aki a finnugor bibliafordításokkal foglalkozva elsők között ír a vepsze evangéliumi nyelvezetéről. Bereczki Gábor 2000-ben megjelent balti finn kismonográfiája főleg nyelvtörténeti, illetve komparatív szemléletű, a vepsze adalékok jobbára vegyülnek más nyelvekével, és egybegyűjtve sem nyerhető belőlük teljességet közelítő leíró nyelvtani kép. A hazai érdeklődés és egyetemi szintű foglalkozás főleg az ELTE BTK Finnugor Tanszékének jóvoltából, Szőke-Bolotova Natália vepsze lektor irányításával az ezredforduló utáni évekre erősödött fel. Hálás vagyok neki azért, hogy szinte már az összegzéseimre épülő honlap megjelenésének pillanatában reflektált, és megbecsülését fejezte ki, amivel nagy lökést adott a további balti finn kutakodásaimhoz. Az ő nyersfordításai alapján jelent meg 2010-ben Abramov verseinek kétnyelvű kötete Nagy Katalin műfordításaival. A Nemzetek Háza égisze alatt Pusztay János által létrehozott Collegium Fenno-Ugricum keretében a volt szombathelyi főigazgató-professzor kezdeményezésére 2008-ban indult Bibliotheca Fenno-Ugricum kiadványsorozat szerkesztésének oroszországi munkálataiba váratlanul „bekéredzkedtek” a vepszék is, így az ennek nyomán megjelent tudományos-ismeretterjesztő kismonográfiájuk voltaképpen a nyugat-magyarországi uralisztikai tudományszervező tevékenységre vezethető vissza. Néhány éve pedig az ugyancsak a Collegium Fenno-Ugricum keretében kiadott LiteratUral sorozat köteteként láthatott napvilágot egy kis vepsze versgyűjtemény.
E helyütt külön is köszönetemet fejezem ki Maticsák Sándornak, aki több észrevétellel, tanáccsal segített abban, hogy ez a kötet eredeti változatához képest jóval kevesebb tévedéssel és hibával láthat napvilágot, és otthonosabban megtalálhatja a helyét a finnugrisztikai szakirodalomban.
A kezdetek óta sokat finomítottam az akkori kéziraton, így ez a kis kötet bizonyos mértékig talán még ma is fenntarthatja az aktualitását. Ugyanakkor korántsem törekedtem az elérhető teljességre.
A vepsze hozzáértésem erősen töredékes, a kis balti finn népek iránti érdeklődésem kedvtelésből fakad. A fő problémát számomra a forrásmű szókincsének egyfelől nagy hézagai, másfelől olykori túlzásai jelentették. A használt forrás esetenként nagyon is bőkezűen bánik igen ritka kifejezésekkel is. Ugyanakkor alapvető jelentéseket hordozó szavak hiányoznak belőle.
A forrás nyelvtani része főleg szemantikai vonatkozású, illetve a nyelv alaktanával elsősorban a szótári szempontok és a szókincs aspektusából foglalkozik. A balti finn leíró nyelvtan egyébként több esetben a magyar nyelvészeti gyakorlattól eltérő fogalmakat, megoldásokat is szép számban alkalmaz. Ezeket csak részben vettem át, sokszor a magyar nyelvtani gondolkodáshoz igazodtam, sőt olykor nem riadtam vissza a saját egyéni eljárástól sem. A vepsze–magyar, majd a magyar–vepsze kisszótári részt előzi meg rövid nyelvtani összefoglalás. Az itt közreadott formában a munka nem épül anyanyelvi közegben szerzett tapasztalatokra, és még csak csekély célnyelvi tudás sem támasztja alá.
A rövid nyelvtani összefoglalót követő rész kis vepsze szövegmintákat nyújt. Érdekes bizonyítéka a legújabb vepsze irodalmi törekvéseknek például a költészet gazdagsága, a nemzetközi ismertséget kivívott Nyikolaj Abramov versei mellett a sok költőnői munkásság, a kiterjedt fordítói-műfordítói tevékenység, ennek nyomán a teljes vepsze nyelvű Újszövetség. A Tolsztoj-mesék magyar szövegét az eredetiből készült Áprily-fordítások alapján mellékelem, de igyekeztem azt a vepsze fordítás szövegéhez igazodva módosítani (például a költőiségből származó magyar többlet vagy éppen hiány tekintetében). Az evangéliumok esetében a Szent István Társulat legújabb fordítású magyar szövegeit változtatás nélkül állítottam párhuzamba a nagyfokú érthetőségre és ezért viszonylagos egyszerűségre törekvő vepsze nyelvűekkel. A versek magyarításában mérlegelnem kellett, hogy 1. a nyelv iránt érdeklődők számára lehetőleg a minél közelebbi jelentéstartalmat adjam vissza; 2. ugyanakkor az eredeti túlzottan szolgai követésével a magyar műfordítás élvezhetőségét se rontsam; 3. és a magyar szöveg is közel formahűen versszerű legyen.
Ebben a kezdetleges formájában is legyen ez a kis kötet tisztelgés a vepsze nyelv előtt! És legyen mindenképpen a magyarországi hivatásos finnugor nyelvészetet – netán annak a hazai felsőfokú képzésben éppen most felnövekvő új nemzedékét – további érdeklődésre és kutatásokra sarkalló kísérlet, amelynek nyomán egy bőven javított és főleg kiegészített változatot egyszer majd talán biztonsággal hasznosíthatnak a vepsze nyelv iránt érdeklődők!
A kis nyelvekkel – főleg a kihalás szélére sodródottakkal – való foglalkozás sokakból vált ki értetlenkedést. Ugyanakkor ha ritka növények vagy állatok – megállapítva azoknak tekintélyes eszmei értékét is – fokozott jogszabályi védelemben részesülnek, azt szinte minden ember természetesnek és illőnek találja. Ezzel ellentétben, ha kis népek kiveszőfélben lévő nyelveinek hasonló védelmet követel az érte aggódó ember, azt nagyon sokan csak fölösleges idő- és erőpazarlásnak tartják, hiszen éppen saját nyelvük kárára is fontosabbnak tartanak sokszor egy-egy világnyelvet, legfőképpen az angolt. A nyelvvédelmet – főleg a kis és veszélyeztetett nyelvek védelmét – fölöslegesnek tartók megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi (és ezáltal kulturális) sokféleség általánosságban gazdagítja az emberi gondolkodást.
Számomra Babits Mihály szellemisége a mérvadó:
„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!”(Részlet az Örökkék ég a felhők mögött című írásból.)
A vizsgált nyelv irodalmi nyelvének kialakítására való törekvés a valóban sikeres vepsze nyelvújítási eredmények és lelkes anyanyelvi mozgalom ellenére is csak egészen újkeletű, már a mostani évezredbe is átnyúló szándék. Az itt tükröződő nyelvi állapotok még a területileg darabolódó és mindössze néhány ezres lélekszámú anyanyelvi közösség körében sem általánosak. A nyelv valóságos életszerű napi használata kevéssé jellemző, inkább egy sajátos nyelvi reneszánsz figyelhető meg, a népcsoportból származó értelmiségiek kísérleteznek az életben tartással. A standardizálódás felé mutat, hogy a vepsze identitás harcosai egyre szélesebb nyílvánossághoz juthatnak az interneten, ahol egyre kiterjedtebb dokumentáció gyűlik össze.
A nyelvek tisztelete anyai örökségem, ő négy (német, angol, francia, spanyol) nyelven is fordított. A nyelvtani rendszerek logikája iránti érdeklődés apai indíttatás volt. Budapesten a piaristáknál érettségiztem. Ott Kincs Lajos és Magyar István atyák gyarapították és gazdagították bennem minőséggé a hazulról hozottakat. Magyar nyelv és irodalom–népművelés szakos diplomát az ELTE Bölcsészettudományi Karán szereztem. Itt párhuzamosan tanulmányokat folytattam az akkor újként induló afrikanisztika szakon is. Ugyanitt nyertem el a bölcsészdoktori fokozatot (művelődés-szociológiai témával). Már a 21. századba ért át a nemzetközi kapcsolatok szak elvégzése a győri közgazdasági-jogi karon. 2011 novemberétől nyugdíjas vagyok.
Mindig is érdekeltek az idegen nyelvek, utóbb azok közül is a kicsik és a különlegesek. Gyermekkoromtól a családban kaptam a németet, nyolc éven át kötelezően az iskolai oroszt. Latinból érettségiztem, tanulgattam rövid ideig franciául és olaszul is. Angol szöveget szótárral olvasok. Az afrikanisztika szakon a szuahélivel ismerkedtem. A magyar szakon szükségszerűen a finnel. Édesanyám fordítóirodai lett származású kolléganője vezetett be a lett nyelvbe. Utóbbi jóvoltából – a vepsze–lett szótár internetes felfedezésekor – jutottam el a vepszéhez. Ez az ezredforduló táján történt. Egy évtizeden át kutatgattam utána. Majd továbblépve egyre nőtt az érdeklődésem a kis balti finn nyelvek iránt. Isten óvjon attól, hogy nyelvésznek és hozzáértőnek képzeljem magamat! Derűs amatőr vagyok. A jelen kötet számos kérdésében maguk a szakemberek sem jutottak még egységes álláspontra, én viszont a legtöbbször a magam ízlése szerint köteleződtem el az egyik vagy a másik felfogás mellett.
A vepsze nyelvvel és néppel a magyar finnugor nyelvészet és kutatás a korábbiakban a lehetőségekhez mérten is eléggé mostohán bánt. Nagy József vepsze nyelvet bemutató húsz évvel ezelőtti rövid cikkei inkább csak felvillantják a nyelv bizonyos jellegzetességeit, és több tekintetben kissé felületesek is. Értékesebb adalékokat nyerünk Keresztes László tanulmányából, aki a finnugor bibliafordításokkal foglalkozva elsők között ír a vepsze evangéliumi nyelvezetéről. Bereczki Gábor 2000-ben megjelent balti finn kismonográfiája főleg nyelvtörténeti, illetve komparatív szemléletű, a vepsze adalékok jobbára vegyülnek más nyelvekével, és egybegyűjtve sem nyerhető belőlük teljességet közelítő leíró nyelvtani kép. A hazai érdeklődés és egyetemi szintű foglalkozás főleg az ELTE BTK Finnugor Tanszékének jóvoltából, Szőke-Bolotova Natália vepsze lektor irányításával az ezredforduló utáni évekre erősödött fel. Hálás vagyok neki azért, hogy szinte már az összegzéseimre épülő honlap megjelenésének pillanatában reflektált, és megbecsülését fejezte ki, amivel nagy lökést adott a további balti finn kutakodásaimhoz. Az ő nyersfordításai alapján jelent meg 2010-ben Abramov verseinek kétnyelvű kötete Nagy Katalin műfordításaival. A Nemzetek Háza égisze alatt Pusztay János által létrehozott Collegium Fenno-Ugricum keretében a volt szombathelyi főigazgató-professzor kezdeményezésére 2008-ban indult Bibliotheca Fenno-Ugricum kiadványsorozat szerkesztésének oroszországi munkálataiba váratlanul „bekéredzkedtek” a vepszék is, így az ennek nyomán megjelent tudományos-ismeretterjesztő kismonográfiájuk voltaképpen a nyugat-magyarországi uralisztikai tudományszervező tevékenységre vezethető vissza. Néhány éve pedig az ugyancsak a Collegium Fenno-Ugricum keretében kiadott LiteratUral sorozat köteteként láthatott napvilágot egy kis vepsze versgyűjtemény.
E helyütt külön is köszönetemet fejezem ki Maticsák Sándornak, aki több észrevétellel, tanáccsal segített abban, hogy ez a kötet eredeti változatához képest jóval kevesebb tévedéssel és hibával láthat napvilágot, és otthonosabban megtalálhatja a helyét a finnugrisztikai szakirodalomban.
A kezdetek óta sokat finomítottam az akkori kéziraton, így ez a kis kötet bizonyos mértékig talán még ma is fenntarthatja az aktualitását. Ugyanakkor korántsem törekedtem az elérhető teljességre.
A vepsze hozzáértésem erősen töredékes, a kis balti finn népek iránti érdeklődésem kedvtelésből fakad. A fő problémát számomra a forrásmű szókincsének egyfelől nagy hézagai, másfelől olykori túlzásai jelentették. A használt forrás esetenként nagyon is bőkezűen bánik igen ritka kifejezésekkel is. Ugyanakkor alapvető jelentéseket hordozó szavak hiányoznak belőle.
A forrás nyelvtani része főleg szemantikai vonatkozású, illetve a nyelv alaktanával elsősorban a szótári szempontok és a szókincs aspektusából foglalkozik. A balti finn leíró nyelvtan egyébként több esetben a magyar nyelvészeti gyakorlattól eltérő fogalmakat, megoldásokat is szép számban alkalmaz. Ezeket csak részben vettem át, sokszor a magyar nyelvtani gondolkodáshoz igazodtam, sőt olykor nem riadtam vissza a saját egyéni eljárástól sem. A vepsze–magyar, majd a magyar–vepsze kisszótári részt előzi meg rövid nyelvtani összefoglalás. Az itt közreadott formában a munka nem épül anyanyelvi közegben szerzett tapasztalatokra, és még csak csekély célnyelvi tudás sem támasztja alá.
A rövid nyelvtani összefoglalót követő rész kis vepsze szövegmintákat nyújt. Érdekes bizonyítéka a legújabb vepsze irodalmi törekvéseknek például a költészet gazdagsága, a nemzetközi ismertséget kivívott Nyikolaj Abramov versei mellett a sok költőnői munkásság, a kiterjedt fordítói-műfordítói tevékenység, ennek nyomán a teljes vepsze nyelvű Újszövetség. A Tolsztoj-mesék magyar szövegét az eredetiből készült Áprily-fordítások alapján mellékelem, de igyekeztem azt a vepsze fordítás szövegéhez igazodva módosítani (például a költőiségből származó magyar többlet vagy éppen hiány tekintetében). Az evangéliumok esetében a Szent István Társulat legújabb fordítású magyar szövegeit változtatás nélkül állítottam párhuzamba a nagyfokú érthetőségre és ezért viszonylagos egyszerűségre törekvő vepsze nyelvűekkel. A versek magyarításában mérlegelnem kellett, hogy 1. a nyelv iránt érdeklődők számára lehetőleg a minél közelebbi jelentéstartalmat adjam vissza; 2. ugyanakkor az eredeti túlzottan szolgai követésével a magyar műfordítás élvezhetőségét se rontsam; 3. és a magyar szöveg is közel formahűen versszerű legyen.
Ebben a kezdetleges formájában is legyen ez a kis kötet tisztelgés a vepsze nyelv előtt! És legyen mindenképpen a magyarországi hivatásos finnugor nyelvészetet – netán annak a hazai felsőfokú képzésben éppen most felnövekvő új nemzedékét – további érdeklődésre és kutatásokra sarkalló kísérlet, amelynek nyomán egy bőven javított és főleg kiegészített változatot egyszer majd talán biztonsággal hasznosíthatnak a vepsze nyelv iránt érdeklődők!
A kis nyelvekkel – főleg a kihalás szélére sodródottakkal – való foglalkozás sokakból vált ki értetlenkedést. Ugyanakkor ha ritka növények vagy állatok – megállapítva azoknak tekintélyes eszmei értékét is – fokozott jogszabályi védelemben részesülnek, azt szinte minden ember természetesnek és illőnek találja. Ezzel ellentétben, ha kis népek kiveszőfélben lévő nyelveinek hasonló védelmet követel az érte aggódó ember, azt nagyon sokan csak fölösleges idő- és erőpazarlásnak tartják, hiszen éppen saját nyelvük kárára is fontosabbnak tartanak sokszor egy-egy világnyelvet, legfőképpen az angolt. A nyelvvédelmet – főleg a kis és veszélyeztetett nyelvek védelmét – fölöslegesnek tartók megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi (és ezáltal kulturális) sokféleség általánosságban gazdagítja az emberi gondolkodást.
Számomra Babits Mihály szellemisége a mérvadó:
„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni vagy meggyengíteni!”(Részlet az Örökkék ég a felhők mögött című írásból.)
A vizsgált nyelv irodalmi nyelvének kialakítására való törekvés a valóban sikeres vepsze nyelvújítási eredmények és lelkes anyanyelvi mozgalom ellenére is csak egészen újkeletű, már a mostani évezredbe is átnyúló szándék. Az itt tükröződő nyelvi állapotok még a területileg darabolódó és mindössze néhány ezres lélekszámú anyanyelvi közösség körében sem általánosak. A nyelv valóságos életszerű napi használata kevéssé jellemző, inkább egy sajátos nyelvi reneszánsz figyelhető meg, a népcsoportból származó értelmiségiek kísérleteznek az életben tartással. A standardizálódás felé mutat, hogy a vepsze identitás harcosai egyre szélesebb nyílvánossághoz juthatnak az interneten, ahol egyre kiterjedtebb dokumentáció gyűlik össze.
