Hangtan

A magánhangzók

A vepsze nyelv összesen nyolc magánhangzót használ.
Legközelebbi rokonaitól és a magyartól is eltérően viszont gyakorlatilag alig van hosszú magánhangzója. Ilyen ritkán az uu (pl. muupäiv ’hétköznap’, suug ’szárny’, šuuk ’selyem’) és az ii (pl. liig ’többlet-’, piikoi-pimed ’koromsötét’, riiže ’csípő’), de jelentésmegkülönböztető szerep nélkül. A saamelaine ’lapp’ hangsorban inkább a lapp eredetihez igazodó írásmódot feltételezhetünk. Az i hangok gyakori páros megjelenése továbbá főleg vagy alaktani alapú (koli-i ’halott’), vagy a latin eredetű szóvég orosz átvételéből származó forma (infekcii ’fertőzés’), és mindkét esetben két szótagú, tkp. „iji” ejtésű.
Az i és az e magánhangzók az előttük álló mássalhangzókat eredendően palatalizálják, de egyes nyelvjárásokban valamennyi magas magánhangzó ilyen hatású.

A nyelvrokonok nagyobb hányadát jellemző magánhangzó-harmóniából következő illeszkedés a vepsze nyelvben már csak nyomokban él, például az infinitivusképző -ta, -tä, -da, -dä alakjában (nousta ’felkel’ – näptä ’csíp’; kudoda ’sző’ – küľmdä ’fagy’).

A kettőshangzók

A kettőshangzók esetében az azokat alkotó két magánhangzó nem képez külön szótagot, együttes kiejtési időtartamuk hosszú hangzónyi.
A kettőshangzók kialakításában közeli nyelvrokonaitól eltérően kizárólag az i és az u vesz részt, eltérő záródású diftongus csak idegen eredetű szavakban elvétve fordul elő.
Ennek megfelelően a vepsze diftongusok leggyakoribb hangkapcsolatai: au, ou, äu, öu, üu, ai, oi, ui, äi, öi, üi, ei:
 
aig ’idő’           
oigeta ’kiegyenesít’      
muil ’szappan’             
ezmäi ’először’ 
pölgöitim ’madárijesztő’           
küküižil ’guggolva’
leib ’kenyér’     
jaugan ’gyalog’
oug ’váll’
täuz’ ’tele’
pöud ’mező’     
lüuhaine ’merőkanál’
 
Ezekben a hangkapcsolatokban a záró -i, illetve -u gyakorlatilag félhangok, átmenetet képeznek az i és j, illetve az u és v között, ejtésük is ennek megfelelő.
Közismertebb idegen átvételekben szereplő egyéb diftongusos hangkapcsolatok pl. a Suomi, a tualet, az aeroport szavakban találhatók.

A mássalhangzók

A mássalhangzók: p, b, t, d, k, g, f, v, s, z,  š, ž, h, j, c, č, l, r, m, n.
Az ismert nyelvek hangképzési szabályával azonos módon az n-nel jelölt nazális hang a k, g és h hangok előtt azokhoz a képzés helye szerint illeszkedő orrhangként hangzik, fonológiai jelölése ŋ:
 
aiganke [aigaŋke] ’idővel’
heng [heŋg] ’lélek’        
vanh [vaŋh] ’öreg’        
 
Több mássalhangzónak hosszú változata is előfordul, de a rövid–hosszú szembenállásnak csak elvétve van jelentés-megkülönböztető szerepe (pl. hiľ ’szén’ – hiľľ ’csendes’; kas ’copf’ – kass ’pénztár’; likuda ’mozog’ – likkuda ’rezeg’).
A mássalhangzók hosszú változatát az írásban az adott hang betűjének megkettőzésével jelölik.
A vepsze nyelvben létezik – a č, az š, a ž és értelemszerűen a j kivételével – valamennyi mássalhangzónak lágy változata is. Szóvégi mássalhangzó esetében, illetve a nem palatalizáló magánhangzók előtti helyzetben a lágy mássalhangzó változatát az írásban az alaphangot jelölő betűre mögötte tapadó felsővessző (’), az úgynevezett palatalizációs jel különbözteti meg.
A jésített (palatalizált) mássalhangzók: p’, b’, ť, d’, k’, g’,  f’, v’, s’, z’, h’, c’, ľ, r’, m’, n’.
(Látható, hogy a mássalhangzók lágyításában a vepsze áll a balti finnek közül a legközelebb az orosz nyelvhez).
 

A kiejtés

 
A lágy mássalhangzók közül a magyar számára három könnyen ejthető. Az n’ ejtése megközelítőleg ny, a ď ejtése megközelítőleg gy, a ť ejtése pedig megközelítőleg ty. A többi lágy mássalhangzó esetében az alaphangnak egy kissé „jésítettebb, selypesebb” változatát célszerű ejteni, hasonlóan, mint az orosz nyelvben.

A betűrend

A palatalizált mássalhangzók lágyjeles betűi nem kapnak külön besorolást, hanem a betűjük szerinti rendben az értelemszerű helyen következnek.
A  hacsek-ékezetes betűkkel jelölt mássalhangzók (č, š, ž) a nekik megfelelő ékezet nélküli betűket (c, s, z) követik a sorban.
A z és a ž betűk betűrendbe illesztése az s és š betű kettőse után történik a t betű előtt, ez a páros így nem a klasszikus latin ábécé szerinti helyen áll.
Az ékezetes betűkkel jelölt magánhangzók az általános balti finn szokásrendnek megfelelően az ábécé legvégére kerülnek: ü, ä, ö sorrendben.
A vepsze a q, w, x, y betűket mellőzi.
Idegen eredetű szavak írásmódjában csak legújabban jelent meg a dž (és jelenhet meg hasonlóan esetleg a dz is), amely azonban az alfabetikus rendben nem kap önálló helyet.
Ennek megfelelően a vepsze betűsor:
 
A a  B b B’ b’  C c C’ c’ č č  D d  D’  d’ E e  F f  F’ f’ G g G’ g’  H h H’ h’ I i  J j  K k K’ k’  L l  Ľ ľ  M m M’  m’ 
N n N’ n’ O o  P p P’ p’ R r  R’ r’  S s S’ s’  š š  Z z Z’ z’ ž ž  T t  Ť ť  Uu  V v V’ v’ Ü ü  Ä ä  Öö

A fokváltakozás

A finnugor nyelvészek zöme tagadja, hogy a vepszében megmaradt (vagy egyáltalán kifejlődött) volna a finnségi fokváltakozás. Feltehetően abból indulnak ki, hogy a klasszikus pp→p, tt→t, kk→k típusúak valóban hiányoznak. Ám ha nem pusztán a mennyiségi fokváltakozásból indulunk ki, hanem a több balti finn nyelvben (izsór, vót, észt) bőségesen előforduló minőségi és hasonulásos hangszabályokat is figyelembe vesszük, akkor véleményem szerint a vepszében is találunk elég példát. (Ezek lehetnek teljes értékűek akkor is, ha zömük a közfinnből nem vezethető le, hanem belső fejlődés, analógiás megoldás eredménye.) A jellegzetesebbek:
 
b → pk (karbe / karpke-)
d → tk (purde / purtke-)
ž → šk (voiže / voiške-)
z → h (ilokaz / ilokaha-)
ž → h (ragiž / raghe-)
z’ → d (sadanz’ / sadande-)

A szóhangsúly

A vepsze a magyarhoz és a legközelebbi rokonnyelveihez hasonlóan élhangsúlyos, azaz a szóhangsúly szinte kizárólag az első szótagra esik.
Ettől való eltérés főleg az újabb, idegen nyelvekből történő – majdnem kizárólag az oroszon keresztüli – átvételek nyomán fordulhat elő. Ilyenkor a vepsze az átadó nyelvet követi (pl. evoľucii).