Mesefordítások

Lev Tolstoi: Kažin poig
(Vepsäks om kändnu Nikolai Abramov)
 
 
Eliba veľľ sizarenke – Vas’a i Kaťa, i oli heil kaži.
Kevädel kaži kadoi. Lapsed kaikjal eciba händast, vaiše ei voinugoi löuta.
Kerdan hö vändiba aitanno i kulištiba, miše ülähän ked-se näuguba hoikil änüzil.
Vas’a libui pordhidme aitan katusen alle. Kaťa sil aigal seižui orgos i kaiken küzeli:
– Löuzid-ik? Löuzid-ik?
Vaiše veľľ vaitti ištui. Jäľges Vas’a heikahti:
– Löuzin! Meiden kaži... i poigad hänel oma, mugomad čomaižed. Tule pigemba tänna!
Kaťa joksi pertihe i toi kažile maidod. Poigid oli viž.
Konz hö kazvoiba, ka lapsed valičiba üht –
hahkad vauktoiden käpšuidenke i toiba pertihe.
Lopuid mam jagoi.
Lapsed sötliba kažin poigad, vändiba hänenke i eskai magadamha otliba ičezenke.
Kerdan hö mäniba vändmäha tele i kažin poigan-ki otliba ičezenke.
Ahav kosketeli oľgen teröunal, a kažine uradi oľgenke. Lapsed kacuiba necihe i nagroiba. Jäľges hö löuziba soľheinid, keradaškanziba i unohtiba kažin poigan polhe. I siď kulištiba, miše ken-se kidastab:
– Tagaz, tagaz!
Nägištiba lapsed, miše hebol kahthe kabjha ajab mecnik, a edel händast jokseba kaks’ koirad,
kudambad nägištiba kažin poigan.
Kažine – meletoi, ei miše pageta, ka ištuihe,
gurbastihe i kacub koirihe. Kaťa pöľgästui koirid i kidanke uidi.
Vas’a mi väged joksti kažin poigannoks i ühtes koiridenke hö tuliba penen živatannoks.
Koirad tahtoiba tabata kažišt, više Vas’a langez’ vacal kažin poigan päle.
Mecnik sil aigal tuli rindale i küksi koirid, a Vas’a toi kažižen kodihe
i enamb nikonz jo lapsed ei otnugoi händast ičezenke lagedaha pöudho.
 
 
 
Lev Tolsztoj: A macskakölyök
(Áprily Lajos eredetiből való fordítása alapján a vepsze szerinti szöveghez igazítva)
 
Vaszja és Kátya testvérek voltak. Volt egy macskájuk.
Jött a tavasz, és a macska eltűnt. A gyermekek mindenütt keresték, de nem tudták megtalálni.
Egyszer a csűr mellett játszottak, hát a fejük felett vékony hangú nyávogást hallanak.
Vaszja felmászott a létrán a csűr fedele alá. Kátya lent állt s folyton kérdezgette:
– Megtaláltad? Megtaláltad?
De Vaszja nem felelt neki. Végre lekiáltott:
– Megtaláltam. A mi macskánk... kölykei is vannak. Milyen csodaszépek, gyere ide hamar!
Kátya hazaszaladt, tejet hozott a macskának. Öt kölyke volt.
Mikor megnőttek,
a gyermekek kiválasztottak egy kicsi macskát –
szürke volt, fehér a lábacskája – és hazavitték.
A többit az édesanyjuk elajándékozta.
A gyermekek etették, játszogattak vele, s lefektették maguk mellé az ágyba.
Egyszer elmentek játszani az útra, s magukkal vitték a kismacskát is.
A szél szalmát mozgatott az úton, s a kismacska a szalmával játszadozott, és a gyermekek örültek neki. Aztán sóskát találtak az út mentén, elmentek sóskát szedegetni s elfelejtkeztek a kismacskáról.
Hirtelen meghallották, hogy valaki ezt kiáltja:
–Vissza! Vissza!
A gyermekek látták, hogy egy vadász vágtat arra lovon, előtte két kutya futott,
már meg is látták a kismacskát.
A macskakölyök pedig, a kis buta, ahelyett, hogy elszaladt volna,
felpúposította hátát s nézte a kutyákat.
Kátya megijedt a kutyáktól, kiabálni kezdett s elfutott előlük.
De Vaszja lélekszakadva rohanni kezdett a kismacska felé, s a kutyákkal egyszerre érkezett hozzá. A kutyák meg akarták fogni a macskát, de Vaszja hassal rávetette magát. A vadász odaugrott és elzavarta a kutyákat,
Vaszja pedig hazavitte a kismacskát,
s a két gyerek többé már nem vitte ki magával a mezőre.
 

Lev Tolstoi: Orav i  händikaz
(Vepsäks om kändnu Nikolai Abramov)
 
 
Orav, hüppides oksalpäi oksale, lanksi ani magadajan händikahan päle. Hahk nouzi i tahtoi söda oravad.
Oravaine pakičeškanzi kündlidenke:
– Ala mindai sö, pästa valdale.
Händikaz sanui:
– Hüvä, minä pästan sindai, vaiše sinä sanu minei, mijak tö, oravad, kaiken veslad olet?
Mineika paksus tusk om, a teiden päle kacun,
ka tö ülähän kaiken hüppit i hüppit.
Orav vastha:
– Laske minä ezmäks pun oksal ištuškan, ika varaidan sindai.
Händikaz pästi rusttad hüppijad.
Orav pigašti libui kuzen ladvha i sigäpäi sanui:
– Sinä sikš oled tuskakaz, miše paha oled. Pahuz sinun südäimen poltab.
A mö kaikile vaiše hüvüt tegem, sikš i veslad kaiken olem.
Lev Tolsztoj: A mókus és a farkas
(Áprily Lajos eredetiből való fordítása alapján a vepsze szerinti szöveghez igazítva)

A mókus leugrott az ágról, s egy alvó farkasra esett. Felszökött a farkas, fel akarta falni a mókust.
A mókus könnyek között kérlelte: 
– Ne falj fel engem! Engedj el!
A farkas így felelt:
– Jól van, elengedlek, de előbb azt mondd meg nekem, miért vagytok ti, mókusok, olyan vidám te­remtések. Nekem mindig rossz kedvem van, ha meg titeket figyel valaki, azt látja, hogy ott fenn mindig ugráltok és játszadoztok. 
Felelte a mókus: 
– Előbb engedj fel a fára, onnan megmondom, mert félek tőled. 
A farkas elengedte a vörös ugribugrit,
a mókus felszaladt a fára, s onnan adott feleletet: 
– Azért van rossz kedved, mert gonosz állat vagy. A gonoszság szorongatja a szívedet.
Mi pedig azért vagyunk vidámak, mert jók vagyunk, s nem bántunk soha senkit.