A vepsze nyelv

A vepszék nyelvrokonságát a legfőbb ismérvek – az alapszókincs nagyobb számú egyezése; a külön fejlődés nyomán érvényesülő szabályos hangmegfeleltetés következetessége; számos esetben alaktani sajátosságok – alapján ítélhetjük meg. (Az előzőek szerint közös nyelvcsaládba sorolt nyelvek között ma már nem feltétlenül kell fennállnia a nagyfokú vagy a részbeni kölcsönös megérthetőségnek sem.)
Minden az előzőektől eltérő rokonítási törekvés kívül marad a nemzetközi nyelvtudomány elismert határain. Másfelől a nyelvrokonsággal foglalkozó nyelvészet sem tagadja annak jogosságát, hogy a népek etnikai, antropológiai stb. rokonítása más, a népi jelleget meghatározó kapcsolatok felismeréséhez vezethessen.
Az általánosan elfogadott besorolás szerint a vepsze uráli nyelv, s azok körében a finnugor nyelvcsaládba tartozik, közeli rokonságban áll a finn-volgai nyelvekkel, a legtávolabbi rokonságban pedig az ugorral (közöttük is főképpen a magyar nyelvvel). A finn-volgai nyelvek közt közelebbi rokonságban áll a korai közfinn nyelvekkel, és távolabbi rokona a volgai és permi nyelveknek. A kései közfinn, azaz balti finn nyelvek között az ugyancsak általánosan elfogadott besorolás szerint az északi csoporthoz tartozik, amelyen belül a legközelebbi rokona a karjalai (a lűddel és a livvivel együtt), továbbá az izsór nyelv.
A balti finn nyelvek északi, illetve déli csoportja között a határvonalat megközelítőleg a Luga folyó vízgyűjtő területe alkotja.
 
I. Az északi csoport nyelvei:
1. finn (az inkeriekkel együtt) – ezen belül többek által önálló nyelvváltozatként elfogadva:
  – kvén, azaz norvégiai, troms-finnmarki finn;
  – meänkieli, azaz svédországi, tornio-völgyi finn;
2. karjalai (a tveriekkel együtt) – ezen belül többek által is önálló nyelvváltozatként elfogadva:
  – livvi, azaz olonyeci-aunuszi;
  – lűd;
3. vepsze;
4. (az újkor kezdetén kihalt és a Bereczki Gábor által ide feltételezett legkeletebbi) merja;
5. izsor.
 
II. A déli csoport nyelvei:
1. vót;
2. észt – ezen belül többek által önálló nyelvváltozatként elfogadva:
  – szetu;
  – võru;
3. lív.
 
Pekka Sammallahti, illetve Paul Ariste finnségi nyelvfejlődési felfogásait főleg Terho Itkonen elméletével szintetizálva, jogos lehet a déliek és északiak mellett keletieket is elkülöníteni. Ennek nyomán a karjalai-vepsze-izsor hármas (nyelvtörténetileg a merjákkal) az északiak közül kiválva alkotja a keletieket.
A három nyelv a nagyon erős orosz hatás miatt a finntől már fokozottan megkülönböztethető, valamint az egykori „csúd” egybetartozásuk is összekapcsolja őket, ezért a keletiek különválasztása nem teljesen alaptalan, sőt elfogadható a vót ide csoportosítása is. (Az izsor-vót területi szimbiózisban a mai vót ugyanis távolodni látszik a déliektől, és a jelentős izsor hatás miatt kezd közelíteni a keletiekhez.)
Ha a keletieket elkülönítjük, akkor a megközelítőleges nyelvterületi határok szinte teljesen egybeesnek Oroszországnak – a Finnország, illetve az Észtország felőli – nyugati államhatáraival.
Ebben a felosztásban – a nyelvváltozatokat és kölcsönhatásokat is figyelembe véve –, rejlik egy olyan hármasság is, amelyet a karjalai-livvi, vepsze-lűd és izsor-vót nyelvpárok alkotnak.
 

A finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelvek legfőbb közös jellegzetességei közül a vepszét is jellemzi:
1. a nyelvtani viszonyokat alapvetően utótoldalékok ragasztásával (agglutinációval) fejezi ki;
2. az előbbi alapján nagyszámú toldalékot alkalmaz;
3. a névszói viszonyoknak a kifejezésére számos nyelvtani esetet használ;
4. a névszónak nem ismeri nemeit és/vagy osztályait;
5. a jelzett szót alapesetben a jelző megelőzi;
6. a mennyiségjelző számnév után a főnév többesítő egyeztetése elmarad;
7. a „habeo” típusú ige hiányzik;
8. a birtoklás folyamatát határozós szószerkezettel fejezi ki;
9. a helyhatározós esetek úgynevezett hármas rendszert alkotnak;
10. a magánhangzó-harmónia (a vepszében csak nyomokban) jellemző.

A finnugor nyelvcsaládhoz tartozó egy vagy több nyelvben is mutatkozó jellegzetességek közül a mai vepszéből hiányoznak:
11. a birtoklást kifejező névszótoldalékok;
12. a határozott és a határozatlan névelő;
13. az igét előző, azzal összetételt alkotó igekötő.

A finnugor nyelvek általános jellemzőin túl a balti finn nyelvcsoport nyelveinek számos egyedi sajátossága alakult ki, amelyek közül a vepszét is jellemzi:
14. csekély mértékben megtalálható a fokváltakozás;
15. a „tisztán” névszói állítmány hiányzik;
16. az elöljárók és névutók kiterjedt – eltérő eseteket vonzó – rendszert alkotnak;
17. a hajlító (flektáló) jelleg halványan megjelent;
18. többféle infinitivust ismernek;
19. gyakran használnak többféle összetett igeszerkezetet;
20. tagadó igét alkalmaznak.

Saját vepsze nyelvi különlegességként említhető meg:
21. a (magyar mellett) legnagyobb számú nyelvtani eset a nyelvcsaládon belül;
22. az egyszerű igei jövő idő kialakult;
23. a visszaható igék részbeni oroszos hatású ragozása megjelent;
24. a hosszú magánhangzók hiányoznak (az „uu” kivételével).
 
Nem merészség annak megállapítása, hogy a finnségiek körében a vepsze (és a lív) nyelv sok tekintetben esett át olyan sajátos belső fejlődésen, amely markánsabban megkülönbözteti a többiek nyelvétől. Ez felveti olyan irányú kutatások lehetőségét is, amelyek a nyelvcsaládok, nyelcsaládcsoportok nyelvtörténeti vizsgálatán belül a peremhelyzetek jelentőségére vonatkoznak.
 

A vepsze nyelvnek beszélői lakóterülete szerint három nagy nyelvjáráscsoportja van: az északi vepsze az Onyega-tó vidékén, a Syväri folyótól északra terjedő területeken, a középső vepsze Szentpétervár körzetében, a Syväri folyótól délre terjedő területeken és a déli vepsze Vologda körzetében. A nyelvjáráscsoportokon belül több okból (földrajzi távolság, elszigeteltség, szomszédos idegen nyelvi hatás) akár falvankénti változatok is felfedezhetők voltak (és részben maradtak). mindemellett az erőszakos szovjet széttelepítési politika révén létrejött távolabbi szórványok belső nyelvhasználata is járhatott kisebb-nagyobb sajátosságok kialakulásával.
Az északi nyelvjárás jobban elkülönül a másik kettőtől, mint azok egymástól, ám ennek ellenére a különböző dialektusok beszélői megértik egymást. Az irodalmi nyelv kialakításában a három közül az északi nyelvjárás kapta a legmeghatározóbb szerepet.
(Megjegyzés: Néhány finnugor nyelvész a karjalai és a vepsze közötti átmenetet képező lűdöt sem karjalai, esetleg önálló nyelvnek tekinti, hanem a vepsze egy további nyelvjárásának/nyelvváltozatának, ebben az esetben viszont a lűd a karjalai nyelvváltozatok közül vepsze nyelvváltozattá lép elő. Számomra rokonszenvesebb az izsor-vót kettőssel való párhuzam, miszerint a vepsze nyelv egyre fokozottabb mértékben vepszésítette el a napjainkra kialakult karjalai lűd nyelvet.)