Mesefordítások
| Lev Tolstoi: Kažin poig (Vepsäks om kändnu Nikolai Abramov) Eliba veľľ sizarenke – Vas’a i Kaťa, i oli heil kaži. Kevädel kaži kadoi. Lapsed kaikjal eciba händast, vaiše ei voinugoi löuta. Kerdan hö vändiba aitanno i kulištiba, miše ülähän ked-se näuguba hoikil änüzil. Vas’a libui pordhidme aitan katusen alle. Kaťa sil aigal seižui orgos i kaiken küzeli: – Löuzid-ik? Löuzid-ik? Vaiše veľľ vaitti ištui. Jäľges Vas’a heikahti: – Löuzin! Meiden kaži... i poigad hänel oma, mugomad čomaižed. Tule pigemba tänna! Kaťa joksi pertihe i toi kažile maidod. Poigid oli viž. Konz hö kazvoiba, ka lapsed valičiba üht – hahkad vauktoiden käpšuidenke i toiba pertihe. Lopuid mam jagoi. Lapsed sötliba kažin poigad, vändiba hänenke i eskai magadamha otliba ičezenke. Kerdan hö mäniba vändmäha tele i kažin poigan-ki otliba ičezenke. Ahav kosketeli oľgen teröunal, a kažine uradi oľgenke. Lapsed kacuiba necihe i nagroiba. Jäľges hö löuziba soľheinid, keradaškanziba i unohtiba kažin poigan polhe. I siď kulištiba, miše ken-se kidastab: – Tagaz, tagaz! Nägištiba lapsed, miše hebol kahthe kabjha ajab mecnik, a edel händast jokseba kaks’ koirad, kudambad nägištiba kažin poigan. Kažine – meletoi, ei miše pageta, ka ištuihe, gurbastihe i kacub koirihe. Kaťa pöľgästui koirid i kidanke uidi. Vas’a mi väged joksti kažin poigannoks i ühtes koiridenke hö tuliba penen živatannoks. Koirad tahtoiba tabata kažišt, više Vas’a langez’ vacal kažin poigan päle. Mecnik sil aigal tuli rindale i küksi koirid, a Vas’a toi kažižen kodihe i enamb nikonz jo lapsed ei otnugoi händast ičezenke lagedaha pöudho. |
Lev Tolsztoj: A macskakölyök (Áprily Lajos eredetiből való fordítása alapján a vepsze szerinti szöveghez igazítva) Vaszja és Kátya testvérek voltak. Volt egy macskájuk. Jött a tavasz, és a macska eltűnt. A gyermekek mindenütt keresték, de nem tudták megtalálni. Egyszer a csűr mellett játszottak, hát a fejük felett vékony hangú nyávogást hallanak. Vaszja felmászott a létrán a csűr fedele alá. Kátya lent állt s folyton kérdezgette: – Megtaláltad? Megtaláltad? De Vaszja nem felelt neki. Végre lekiáltott: – Megtaláltam. A mi macskánk... kölykei is vannak. Milyen csodaszépek, gyere ide hamar! Kátya hazaszaladt, tejet hozott a macskának. Öt kölyke volt. Mikor megnőttek, a gyermekek kiválasztottak egy kicsi macskát – szürke volt, fehér a lábacskája – és hazavitték. A többit az édesanyjuk elajándékozta. A gyermekek etették, játszogattak vele, s lefektették maguk mellé az ágyba. Egyszer elmentek játszani az útra, s magukkal vitték a kismacskát is. A szél szalmát mozgatott az úton, s a kismacska a szalmával játszadozott, és a gyermekek örültek neki. Aztán sóskát találtak az út mentén, elmentek sóskát szedegetni s elfelejtkeztek a kismacskáról. Hirtelen meghallották, hogy valaki ezt kiáltja: –Vissza! Vissza! A gyermekek látták, hogy egy vadász vágtat arra lovon, előtte két kutya futott, már meg is látták a kismacskát. A macskakölyök pedig, a kis buta, ahelyett, hogy elszaladt volna, felpúposította hátát s nézte a kutyákat. Kátya megijedt a kutyáktól, kiabálni kezdett s elfutott előlük. De Vaszja lélekszakadva rohanni kezdett a kismacska felé, s a kutyákkal egyszerre érkezett hozzá. A kutyák meg akarták fogni a macskát, de Vaszja hassal rávetette magát. A vadász odaugrott és elzavarta a kutyákat, Vaszja pedig hazavitte a kismacskát, s a két gyerek többé már nem vitte ki magával a mezőre. |
|
|
|
| Lev Tolstoi: Orav i händikaz (Vepsäks om kändnu Nikolai Abramov) Orav, hüppides oksalpäi oksale, lanksi ani magadajan händikahan päle. Hahk nouzi i tahtoi söda oravad. Oravaine pakičeškanzi kündlidenke: – Ala mindai sö, pästa valdale. Händikaz sanui: – Hüvä, minä pästan sindai, vaiše sinä sanu minei, mijak tö, oravad, kaiken veslad olet? Mineika paksus tusk om, a teiden päle kacun, ka tö ülähän kaiken hüppit i hüppit. Orav vastha: – Laske minä ezmäks pun oksal ištuškan, ika varaidan sindai. Händikaz pästi rusttad hüppijad. Orav pigašti libui kuzen ladvha i sigäpäi sanui: – Sinä sikš oled tuskakaz, miše paha oled. Pahuz sinun südäimen poltab. A mö kaikile vaiše hüvüt tegem, sikš i veslad kaiken olem. |
Lev Tolsztoj: A mókus és a farkas (Áprily Lajos eredetiből való fordítása alapján a vepsze szerinti szöveghez igazítva) A mókus leugrott az ágról, s egy alvó farkasra esett. Felszökött a farkas, fel akarta falni a mókust. |
