A vepszék története
A finn Pekka Sammallahti a balti finn nyelvek történeti fejlődését illusztráló 1977-es folyamatábrájában a vepszék önállósulását, az őskarjalai nyelvtől való végső elkülönülését megközelítőleg a magyar honfoglalás időszakára teszi, és innentől vezeti tovább a saját nyelvi fejlődésüket.
Igen rangos finnugristák az I. évezred során létrejött finnségi törzsek, népek számát akár ötre (Paul Ariste), négyre (Kalevi Wiik) vagy éppen csak háromra (Terho Itkonen) teszik, de azok között a vepsze mindig önállóként szerepel.
A Krisztus utáni első évezred végi, majd az ezredforduló utáni néhány században a vepsze törzs uralta a három nagy tó vidékét, sőt eljutott délnyugaton a Narva folyóig, északi irányban pedig valószínűleg a tengerpartig ért a hatásuk. Délkeleti irányban határosak lehettek a Volga forrásvidékén élő más finnugor törzsekkel, így a már kihalt merja néppel is. Északkelet felé a Dvina folyó jelentette számukra a terjeszkedésük határát, ennek mentén már a komikkal érintkeztek. A déli irányból nyomuló szláv törzsek szorították egyre szűkebbre a vepsze területeket, már ezekben a korai időkben megindulhatott a fokozatos eloroszosodás a vepsze élőhelyek déli zónájában.
A kor hírneves vadászaiként gazdag prémeket biztosítottak a cserekereskedelem számára, aminek révén bőségesen juthattak fegyverekhez és fémárukhoz délről, illetve ugyancsak fegyverekhez, valamint ékszerekhez Skandinávia felől.
A keleti finnségiek mindegyikéhez hasonlóan a vepszék is Novgorod vonzásában éltek. A vegyesen szláv és finnugor fejedelemségbe az úgynevezett csúdok hívták be a vikingeket. Az oroszok végső felülkerekedése szorította azután a vepsze népet mai szűkebb területére. Rosztov-Szuzdal, majd Beloozero, legvégül a 15. század végére Moszkva fejedelmei lettek a földrajzi vidék hódoltatói.
A vepsze törzsek már a 13-14. századra végképp elvesztették annak az esélyét, hogy valamiféle saját államiságot alakíthassanak ki. Jobbágysorban éltek, miközben kereszténnyé váltak. Földjeik sűrűn benépesültek ortodox kolostorokkal, templomokkal.
A vepsze nép lélekszámát nem csupán az eloroszosodás csappantotta meg, északi és északnyugati irányban a karjalai törzsek csoportjaiba is sokan integrálódtak. Végül ezen a periférián, gyakorlatilag a mai legjelentősebb vepsze centrum környékén is az oroszság kerekedett felül, Nagy Péter Petrozavodszkba az 1703. szeptember 11-i városalapítást követően jelentős vas- és fegyveripart telepített. A vadászat mellett az erdőgazdálkodóként, famegmunkálóként is híres vepszék nagy hányada vált gyári munkássá. A 19. század utolsó harmadára a vepsze népesség alig volt tízszer nagyobb a mainál, számukat hatvanezer körülire tették. A jellegzetes vepsze falvak azonban makacsul őrizték az anyanyelvet, lakóik csak elvétve és törve beszélték az oroszt.
A szovjet időkben Karjala autonómiát élvezett, és idecsatolták a legjelentősebb vepsze településeket, az északiakét is. A 20. század 20-as éveiben nagy optimizmus övezte a nemzetiségi tudatra ébredést. A gyermekek két tucatnyi községben anyanyelven tanító iskolákba járhattak, amihez nyilvánvalóan nagyszámú vepsze nyelvű tankönyvre volt szükség. Ezek már latin betűs írással készültek. Grammatikát és szótárakat jelentettek meg. Ugyanakkor a Karjalához csatoltság sajátos negatívummal is járt (a karjalaiak, livvik és lűdök sorsához hasonlóan), mert az autonóm köztársaság hivatalos nyelve az orosz mellett a finn lett.
Másfél évtized után a vepszéket is az oroszországi finnugorok (köztük is főleg a balti finnek) sorsa érte utol, beköszöntött és egyre jobban eldurvult a sztálini terror. Minden anyanyelvi eredményt egy csapásra felszámoltak, zajlottak a könyvégetések, és a nemzetiségek értelmiségére deportálás, még többször megsemmisítés várt. Az addigi vepsze területi egységet feldarabolták, és ezzel elkezdődött a ma jellemző, három részre szakadás. Még az érintkezés kísérletét is tiltották az egymástól mesterségesen elszigetelt nemzetiségi községeknek. A vepsze nyelvet kutató nyelvtudományt ugyancsak likvidálták. Harminc éven keresztül szinte csak titokban lehetett érdemben vepsze nyelvű társadalmi kommunikációt folytatni.
A három évtizedes időszakot kettévágó második világháború során a katasztrófát tovább súlyosbította az átmeneti finn uralom, amelynek során a vepsze férfiak jelentős részét sorozták be a finn seregbe, majd a finnek a békekötést követően ezeket a személyeket kényszeresen kiszolgáltatták a Szovjetuniónak. Aligha kétséges a korszak szovjet történelmét ismerő számára, hogy mi történt velük.
A katasztrófa, a nép végső megsemmisülése előli menekülésnek két lehetséges útja volt. Az egyik: a városlakóként munkássá válás, a másik pedig a kolhozba tagolódás. Mindkettő a vepsze hagyományok gyengülését idézte elő. A falvakban maradó vepszék nem kaptak igazolványt, így községük határát legálisan nem is tudták átlépni.
A 20. század 60-as éveitől újfajta erózió indult meg. A szovjet vidékfejlesztés életképtelenné minősítette a kisfalvakat, és megkezdte elsorvasztásukat, elnéptelenítésüket. Új, szovjetizált községközpontok építése zajlott, és ennek nyomán két tucatnyi falvacska és százas nagyságrendű tanya, majorság pusztult ki. Ezzel természetesen a mezőgazdaságot is csapás érte.
A gorbacsovi reformok időszakában erőre kapott a nemzetiségi identitás. Vepsze kulturális találkozók, konferenciák, közös szabadidős rendezvények követték egymást. Neves értelmiségiek tárták fel vepsze származásukat, és vettek részt egy vepsze újjászületési mozgalom létrehozásában. 1989 óta működik a Vepsze Társaság (Vepsän Seura).
A Karjalai Köztársaságban élő vepszék lakta járás nemzetiségi körzetté vált. Ezt a státuszt később felváltotta a nemzetiségi községek önkormányzati rendszere. A népszámlálási adatokban sokáig nem lehetett hinni. 2010-től számlálják a származás, illetve az anyanyelviség szerinti népcsoporthoz tartozást az önkéntes bevallás alapján. Esélyt teremtett, hogy a vepsze is Oroszország őshonos népének minősült.
Igen rangos finnugristák az I. évezred során létrejött finnségi törzsek, népek számát akár ötre (Paul Ariste), négyre (Kalevi Wiik) vagy éppen csak háromra (Terho Itkonen) teszik, de azok között a vepsze mindig önállóként szerepel.
A Krisztus utáni első évezred végi, majd az ezredforduló utáni néhány században a vepsze törzs uralta a három nagy tó vidékét, sőt eljutott délnyugaton a Narva folyóig, északi irányban pedig valószínűleg a tengerpartig ért a hatásuk. Délkeleti irányban határosak lehettek a Volga forrásvidékén élő más finnugor törzsekkel, így a már kihalt merja néppel is. Északkelet felé a Dvina folyó jelentette számukra a terjeszkedésük határát, ennek mentén már a komikkal érintkeztek. A déli irányból nyomuló szláv törzsek szorították egyre szűkebbre a vepsze területeket, már ezekben a korai időkben megindulhatott a fokozatos eloroszosodás a vepsze élőhelyek déli zónájában.
A kor hírneves vadászaiként gazdag prémeket biztosítottak a cserekereskedelem számára, aminek révén bőségesen juthattak fegyverekhez és fémárukhoz délről, illetve ugyancsak fegyverekhez, valamint ékszerekhez Skandinávia felől.
A keleti finnségiek mindegyikéhez hasonlóan a vepszék is Novgorod vonzásában éltek. A vegyesen szláv és finnugor fejedelemségbe az úgynevezett csúdok hívták be a vikingeket. Az oroszok végső felülkerekedése szorította azután a vepsze népet mai szűkebb területére. Rosztov-Szuzdal, majd Beloozero, legvégül a 15. század végére Moszkva fejedelmei lettek a földrajzi vidék hódoltatói.
A vepsze törzsek már a 13-14. századra végképp elvesztették annak az esélyét, hogy valamiféle saját államiságot alakíthassanak ki. Jobbágysorban éltek, miközben kereszténnyé váltak. Földjeik sűrűn benépesültek ortodox kolostorokkal, templomokkal.
A vepsze nép lélekszámát nem csupán az eloroszosodás csappantotta meg, északi és északnyugati irányban a karjalai törzsek csoportjaiba is sokan integrálódtak. Végül ezen a periférián, gyakorlatilag a mai legjelentősebb vepsze centrum környékén is az oroszság kerekedett felül, Nagy Péter Petrozavodszkba az 1703. szeptember 11-i városalapítást követően jelentős vas- és fegyveripart telepített. A vadászat mellett az erdőgazdálkodóként, famegmunkálóként is híres vepszék nagy hányada vált gyári munkássá. A 19. század utolsó harmadára a vepsze népesség alig volt tízszer nagyobb a mainál, számukat hatvanezer körülire tették. A jellegzetes vepsze falvak azonban makacsul őrizték az anyanyelvet, lakóik csak elvétve és törve beszélték az oroszt.
A szovjet időkben Karjala autonómiát élvezett, és idecsatolták a legjelentősebb vepsze településeket, az északiakét is. A 20. század 20-as éveiben nagy optimizmus övezte a nemzetiségi tudatra ébredést. A gyermekek két tucatnyi községben anyanyelven tanító iskolákba járhattak, amihez nyilvánvalóan nagyszámú vepsze nyelvű tankönyvre volt szükség. Ezek már latin betűs írással készültek. Grammatikát és szótárakat jelentettek meg. Ugyanakkor a Karjalához csatoltság sajátos negatívummal is járt (a karjalaiak, livvik és lűdök sorsához hasonlóan), mert az autonóm köztársaság hivatalos nyelve az orosz mellett a finn lett.
Másfél évtized után a vepszéket is az oroszországi finnugorok (köztük is főleg a balti finnek) sorsa érte utol, beköszöntött és egyre jobban eldurvult a sztálini terror. Minden anyanyelvi eredményt egy csapásra felszámoltak, zajlottak a könyvégetések, és a nemzetiségek értelmiségére deportálás, még többször megsemmisítés várt. Az addigi vepsze területi egységet feldarabolták, és ezzel elkezdődött a ma jellemző, három részre szakadás. Még az érintkezés kísérletét is tiltották az egymástól mesterségesen elszigetelt nemzetiségi községeknek. A vepsze nyelvet kutató nyelvtudományt ugyancsak likvidálták. Harminc éven keresztül szinte csak titokban lehetett érdemben vepsze nyelvű társadalmi kommunikációt folytatni.
A három évtizedes időszakot kettévágó második világháború során a katasztrófát tovább súlyosbította az átmeneti finn uralom, amelynek során a vepsze férfiak jelentős részét sorozták be a finn seregbe, majd a finnek a békekötést követően ezeket a személyeket kényszeresen kiszolgáltatták a Szovjetuniónak. Aligha kétséges a korszak szovjet történelmét ismerő számára, hogy mi történt velük.
A katasztrófa, a nép végső megsemmisülése előli menekülésnek két lehetséges útja volt. Az egyik: a városlakóként munkássá válás, a másik pedig a kolhozba tagolódás. Mindkettő a vepsze hagyományok gyengülését idézte elő. A falvakban maradó vepszék nem kaptak igazolványt, így községük határát legálisan nem is tudták átlépni.
A 20. század 60-as éveitől újfajta erózió indult meg. A szovjet vidékfejlesztés életképtelenné minősítette a kisfalvakat, és megkezdte elsorvasztásukat, elnéptelenítésüket. Új, szovjetizált községközpontok építése zajlott, és ennek nyomán két tucatnyi falvacska és százas nagyságrendű tanya, majorság pusztult ki. Ezzel természetesen a mezőgazdaságot is csapás érte.
A gorbacsovi reformok időszakában erőre kapott a nemzetiségi identitás. Vepsze kulturális találkozók, konferenciák, közös szabadidős rendezvények követték egymást. Neves értelmiségiek tárták fel vepsze származásukat, és vettek részt egy vepsze újjászületési mozgalom létrehozásában. 1989 óta működik a Vepsze Társaság (Vepsän Seura).
A Karjalai Köztársaságban élő vepszék lakta járás nemzetiségi körzetté vált. Ezt a státuszt később felváltotta a nemzetiségi községek önkormányzati rendszere. A népszámlálási adatokban sokáig nem lehetett hinni. 2010-től számlálják a származás, illetve az anyanyelviség szerinti népcsoporthoz tartozást az önkéntes bevallás alapján. Esélyt teremtett, hogy a vepsze is Oroszország őshonos népének minősült.
